Rachmaninov egész életében őrlődött a sikerek és kudarcok, a régi zenei nyelv és az új igények közepette. „Úgy érzem magam, mint egy szellem, ami egy idegenné vált világban kóborol. Nem tudom levetkőzni a régi stílust, és nem tudom elsajátítani az újat.” – nyilatkozta egyszer. Aztán mégis megpróbálta az 1926-ban befejezett IV. zongoraversenyben, amely afféle „fekete bárány” a versenyművei sorában: keveredik benne a posztromantika, az avantgárd és a Gershwin-féle amerikai zene nyelve. Persze, összetéveszthetetlenül rachmaninovi zene ez is, oroszos melankóliával és mutatós zongoraszólammal. Csajkovszkij V. szimfóniája 1888-ban, a zeneszerző utolsó alkotóperiódusában keletkezett. A mű „sorsszimfónia”, nyitótémájának kopogása, amely mottószerűen tér vissza minden tételben – Csajkovszkij szavaival élve – „teljes meghajlás a sors, illetve a végzet kifürkészhetetlen parancsa előtt.” Az anyag és a karakterek sokrétűsége ugyanakkor messze nem csak a sors előtti meghajlás narratíváját hordozza. Rachmaninov és Csajkovszkij műveit összeköti a zenei gazdagság, színesség, sokféleség, az összefoglalás gondolata és igénye, a hátterüket adó szerzői sorsok. Nagy feladat az előadó számára e szerteágazó zenéket értelmezni, átadni. Balázs Jánosnál, aki néhány éve két estén eljátszotta Rachmaninov összes zongoraversenyét, valamint a romantikus nagyzenekari hangzás legkifinomultabb hazai képviselőinél, Keller Andrásnál és a Concerto Budapestnél keresve sem találhatnánk erre avatottabb tolmácsolókat.

 A Filharmónia Magyarország, a Cziffra Fesztivál és a Concerto Budapest közös programja.

Balázs János fotóját Emmer László készítette